Mottó: "Na jó, de most akkor melyik volt a Ben Hur?"

Lábjegyzet:

Régi szokás ká und ká Európában, hogy karácsony táján hosszú és még hosszabb filmeket tűznek műsorukra a televíziók. Így aztán a tévé néhanapján még összehozza a családot, ugye? Anyuka, apuka, gyerekek, nagyapó, nagyanyó (nagyahó stb.) együtt ülnek az egyetlen (nem túl) meleg gázkonvektor köré, és nézik a nagy családi filmet a tévében. Ezek a filmek általában jó régiek, és még annál is hosszabbak. És valljuk be: ezek a halivúdi őskövület-eposzok nemigen hozzák lázba a videoklipeken nevelkedett ifjabb nemzedékeket. Az idősbek pedig úgyis mindenen elszundítanak, talán már csak a drága, aranyos Bolgár úr bársonyos hangja tüzeli fel őket néhanapján. Na szóval, hol volt, hol nem volt, történt egyszer, hogy a Ben Hur című filmkolosszus került műsorra karácsony szent estéjén. A család ült és figyelt, mint rendesen. Ez a Ben Hur, ez még a hosszú filmek között is hosszú, talán még annál is hosszabb, ha nem a leghosszabb. Cirka három és fél óra, úgy 210-220 perc. Szájbarágósan hosszú. Döglesztően hosszú. Kiszabottúl hosszú. És címéhez híven Ben Hur a főszereplője, ugye, mivel elég régi a film ahhoz, hogy ne olyan címe legyen, amilyen címeket a mai zavaros időkben adnak a filmeknek, amik érthetetlenek, ugye, mint például Shortbus, ami hülye egy filmcím, lássuk be. (Meg nem is kifejezetten családi kiszerelés, de ez most más tészta.) Szóval Ben Hur, a jeruzsálemi hős kereskedő és herceg, a római kor Rambója, a cézárok terminátora. Ben Hur jön, lát és győz. Három és fél órán keresztül. Annyira győz, hogy szem nem marad szárazon és szűz római sem szüzen. Végül persze hepiend, ahogy dukál. Mindenki örül. Hogy minek is, az végtére is tökmindegy. Dehát minden film véget ér egyszer, még a leghosszab is. Három és fél óra múltán aztán mindenki izeg-mozog, mocorog, nyújtozkodik, tollászkodik, emészti a látottakat (sic!). Heveny katarzis, jöhet az ünnepi vacsora. De ekkor a nagymama megtöri a nyikorgó csöndet. "Na jó, de most akkor melyik volt a Ben Hur?" Hm? Hm? Hmmm? Nu ja, 220 percnyi katarzis felszínre hozza az emberben a szunnyadó létfilozófiai kérdéseket (is), de minimum rácsodálkozunk a világra megint, mint az újszülött levelibéka a ringlószilvára. De a világ három és fél óra múltán is rideg, idegen, érthetetlen és nyomasztó marad. És bonyolult, de nagyon. Nagyon. Nagyon-nagyon. Mint előtte. Örökkön-örökké. Ámen.

Utóirat:

Nem, nem én találtam ki ezt a történetet, nem. Egy barátom mesélte. Megtörtént. Tényleg. Mert a történeteknek csak az emberi képzelőerő szabhat határt... Mehr Licht und Bier!